Mély megrendüléssel olvastuk Márti üzenetét, örök barátunk Simon Lajos az Üllői Úti Katonai Emlékhelynek a projektvezetője október elsején az esti órákban gyógyíthatatlan betegségben elhunyt.
Nehéz összefoglalni, mit jelentett ez a másfél éves közös munka, amely képletesen ezeréves barátságot takar. Azt is, hogy mit jelentett az emlékhely létrehozását kezdeményezőknek, nekünk.
Megtaláltad a köveket, elintézted, hogy térítésmentesen megkapjuk, segítettél a szállításban, hadakoztál a vadászokkal, alkudoztál a rendőrökkel. Gyönyörű tanyádon otthont adtál a kuratóriumi üléseknek. Sajnálatosan romló egészségi állapotod ellenére az utolsó pillanatig velünk voltál. Velünk voltál az avatási ünnepségen, együtt mondhattuk: Megcsináltuk!
Lajos! Köszönjük! Örök barátunk, soha nem felejtünk!
Csak megrendülten tudom ezeket a sorokat leírni. Lajos „örök barátunkat” a tavalyi kuratóriumi-felügyelő bizottsági találkozásunk előtt személyesen nem ismertem. De, ahogy megtörtént, azonnal a szívembe zártam kedves, szerény, halk szavú, valóban szerethető személyét. Amikor az Emlékjel avatáson – sajnos utoljára – találkoztunk, már kerekes székben ültél. Nem is értettem, hogy miért, annyira felfoghatatlan volt. Közel hajoltam hozzád, üdvözöltelek, összeérintettük a homlokunkat, miközben azt súgtad nekem: „Látod, hogy hová jutottam?” Mi mást tehettem volna, rád mosolyogtam, s visszasúgtam: „De élsz, Lajoskám, élsz! Ne feledd!” Aztán elkészült – az utolsó közös – fényképünk, amelyen azért felfedezhető talán egy apró mosoly a te arcodon is. És most, október 2-án kaptam a hírt, sokakkal együtt, hogy odafent vagy a Hadak Útján, az égi regimentben szolgálsz már, s onnan tekintesz le ránk, a nélküled itt maradt bajtársaidra, tisztelőidre. Hiányozni fogsz, Lajos! Nagyon! Nyugodj békében!
Horváth Miklós
Csak megrendülten tudom ezeket a sorokat leírni. Lajos „örök barátunkat” a tavalyi kuratóriumi-felügyelő bizottsági találkozásunk előtt személyesen nem ismertem. De, ahogy megtörtént, azonnal a szívembe zártam kedves, szerény, halk szavú, valóban szerethető személyét. Amikor az Emlékjel avatáson – sajnos utoljára – találkoztunk, már kerekes székben ültél. Nem is értettem, hogy miért, annyira felfoghatatlan volt. Közel hajoltam hozzád, üdvözöltelek, összeérintettük a homlokunkat, miközben azt súgtad nekem: „Látod, hogy hová jutottam?” Mi mást tehettem volna, rád mosolyogtam, s visszasúgtam: „De élsz, Lajoskám, élsz! Ne feledd!” Aztán elkészült – az utolsó közös – fényképünk, amelyen azért felfedezhető talán egy apró mosoly a te arcodon is. És most, október 2-án kaptam a hírt, sokakkal együtt, hogy odafent vagy a Hadak Útján, az égi regimentben szolgálsz már, s onnan tekintesz le ránk, a nélküled itt maradt bajtársaidra, tisztelőidre. Hiányozni fogsz, Lajos! Nagyon! Nyugodj békében!